Beszélgetés az On the Spot főszereplőivel

- A legtöbb huszonéves szabadidejében bulizik, ti pedig ehelyett félelmetes helyekre utaztok. Mit kerestetek például Gázában?

Cseke Eszter: Ezek nem olyan borzalmas helyek! A televízióban persze mi is csak a borzalmakat látjuk, másfél percben, robbantásokkal és levágott végtagokkal illusztrálják a háborút, miközben semmit sem tudunk meg arról, milyen lehet ezeken a helyeken élni, kikkel történik mindaz, amibol nekünk az a másfél perc jut. Arról nem is szólva, hogy valóban úgy történt-e, ahogyan a hírekben elmondják?

- Mindez megmutatható 50 percben?

S. Takács András: Természetesen nem. De harmincszor inkább, mint másfélben. Nyilván ez sem igaz, de az ötven perces gázai adásba beleférnek a csempészalagutak, az Al Qassam-harcosok, az egyetlen izraeli az övezetben, aztán egy velünk egykorú lány, aki ösztöndíjjal Amerikába került, majd három év után úgy döntött, hazatér New Yorkból Gázába.



CSE: Követtük a segélyszállítmányt az egyiptomi határátkelotol egy család otthonáig, kihajóztunk a tengerre a halászokkal, láttuk az izraeli hadihajókat, végigjártuk a háborús romokat, itt találkoztunk egy húszas éveiben járó anyával, aki elvesztette két gyermekét. Egyidosek vagyunk, fogalmunk sem volt, hogy mit mondjunk, talán a legjobb lett volna meg sem szólalni, miközben minden helyszínen azt éreztük, hogy kíváncsiak arra, milyennek látjuk oket kívülrol.

- A hírhedt Al Qassam-terroristákhoz hogyan jutottatok el?

CSE: Az interjút itthonról kezdtük szervezni. Írtunk egy e-mailt. Mi lepodtünk meg a legjobban, amikor válaszoltak rá. Másolatot kértek az útlevelünkrol és mindenféle adatot. Andris megkérdezett CNN-es és BBC-s újságírókat, akiknél korábban gyakornokoskodott, hogy ilyenkor mi a teendo. A leghatározottabban megtiltották, hogy személyes adatokat küldjünk, és felvilágosítottak, hogyan kell ezt csinálni. Aztán egy gázai riporter segített, mindent megszervezett nekünk. Egyszerubben ment, mint gondoltuk.

STA: A beszélgetés végén az Al Qassam-harcos tejeskávét szolgált fel, és maszkban, fegyverrel a kezében kérdezosködni kezdett, hogy mit gondolunk arról, amit mond.

- Fesztelen beszélgetés lehetett. Nem féltetek? ?

STA: A szüleink félnek eleget helyettünk is.

CSE: Amilyen veszélyesnek tunik itthonról a helyzet, annyira természetesnek ott. Feltéve, ha az ember nem úgy viselkedik, mint elefánt a porcelánboltban. Egyébként bárkivel bármirol lehet beszélgetni egy jó kávé vagy tea mellett. Sokkal közvetlenebbek az emberek ezeken a helyeken, mint a legtöbb európai nagyvárosban. Amikor rázósabb szituációkba keveredhettünk volna, például a csempészalagútnál, egyszeruen betartottuk a játékszabályokat. Nem filmeztük le az ott dolgozók arcát és a bejáratot.

- Nincs stábotok, ketten utaztok két kiskamerával. Miért fontos ez?

CSE: Másképpen beszélgetnek az emberek két érdeklodo fiatallal, mint egy sokfos profi stábbal. Így hamar kiderül, hogy valóban kíváncsiak vagyunk rájuk. Az sem mindegy, hogy kikérdezzük az embereket, vagy beszélgetünk velük. A mi musorunk lényege az intimitás, legyen szó a négy gyerekét havi 9 ezer forintból nevelo asszonyról vagy az ENSZ-fotitkárról.

- O hogy kerül a képbe?

STA: Svalbardon, az Északi-sarkkörön csatlakoztunk egy expedíciójához. Ez lesz az elso interjú Ban Ki-moonnal a magyar sajtóban, számunkra ennél érdekesebb, hogy együtt néztük meg a Magbankot, együtt másztunk föl egy kutatóközpontba, és a kameránk végig olyan közel volt, hogy az AFP (francia nemzetközi hírügynökség) este elkérte a kazettánkat, annak alapján írta meg a tudósítását. Vicces volt a másnapi magyar lapokban olvasni az AFP-riportból átvett idézeteket.

- Tulajdonképpen mik vagytok? Diákok, riporterek, filmesek, kalandorok?

CSE: Miután e-mailben beszámoltunk tanárunknak, Vitray Tamásnak, hogy Ciszjordániában milyen tüntetésbe keveredtünk, és hogyan menekültünk az izraeli hadsereg gázgránátjai elol, így kezdte a válaszlevelet: "Kedves tébolyultak!" Nyilván viccelt, de talán nem egészen.